Marschalkó Lajos: Tíz éve történt
Marschalkó Lajos Tíz éve lesz, hogy a budapesti rádióban elhangzott a kiáltvány: Magyarország leteszi a fegyvert a bolsevikiek előtt. Tíz perccel a rádiószózat után egy sápadt arcú fiatalember jelent meg a Hotel Wienben, a német tábori csendőrség állomásán. „A déli főkerület vezetője vagyok! Adjanak fegyvert, és mi kinyírjuk őket.“ 1944. október 15-ének egynegyed két órája volt.
A körúton békésen söröző franzstadtiak tódultak ki a Brandltól és a Tinódiból. Tisztes házmesterek rázták a pro és kontra ökleiket: Éljen Horthy! Vesszen Horthy! A József körút 5 előtt három emberből álló gárda sietett. Vállukon ócska Manlicher volt, testükön civilruha, fejükben egyetlen kakas-tollal ékesített leventesapka. Tíz évvel ezelőtt ezt a három „ellenállót“ láttuk a forrongó októberi utcán. Nekik kellett volna őrizetbe venniük minket, mikor Hennyei Gusztáv betiltja a magyar lapokat és a Szabadság-gárda őrizetbe veszi azt az 1300 „háborús bűnöst“, akiknek névsorát ott találták Bakay Szilárd hadtestparancsnok aktatáskájában, amelyet a ködben elragadott tőle Mussolini megszabadítója.
A déli főkerület vezetője ott volt. De hol lehettek az ellenállók? Hol volt az a csoport, amely ma nagyszerű legendát akar felépíteni a maga védelmére, hogy a hősiesség glóriájával vonja be önfejét? Ez az „ellenálló csoport“ végeredményben mindig a kormányzó ellen áskált, furkált. Tildy Zoltán, aki olyan lelkesen zengő beszédet mondott Székesfehérvárott 1938-ban Horthy Miklós kormányzó érdemeiről és papos gurgulázással „fényt nevére, áldást életére“ kiáltott a királyok sírjának közelében. Nagy Ferenc – állítólag – valamely összkomfortos börtönben szenvedett és Pfeiffer Zoltán valahol egy magánlakásban várta a dolgok alakulását. Szegény Jávor Pál! Őt érte a legnagyobb sérelem, amikor a balatoni autóút kijáratánál egy „fésületlen nyilas“ kiadós pofont adott a nagy magyar művésznek. És hol maradt Karády, a nagy Jeanne d’Arc?
Délután öt óra volt, mikor egy utcai telefonállomásról felhívtuk a miniszterelnökséget. Fiatal magyar századost kerestünk, aki akkor Lakatos miniszterelnök oldalán teljesített szolgálatot. Helyette egy női hang sírt bele a telefonba:
– De az Istenért, mi van?
– Borzalmas dolog történt! A kormányzó lemondott.
– Hát nincs, aki megvédje? Nincs aki mellé álljon? Mit vár maga ezektől? – sírt vissza a hang – Ellenállók! Peyer, Karády, Szakasits. Ezek nem fognak a barikádra menni!
A telefonfülke mellett, a Kossuth Lajos utca hosszában motorosított honvéd alakulat olív-zöld motorbiciklijei álltak. Rajtuk hallgatag néma katonák. Kezükben acélosan csillogott a géppisztoly csöve. Ki ellen fordítják? Kiért fognak meghalni ezek a kunsági vagy pécsi magyarok? Mikor kiléptünk a telefonfülkéből, egy kövér, alkoholtól puffadt arcú régi ismerős ütközik nekünk.
– Gyurka! Hát te mit keresel itt?
– A mozgalmat keresem! – mondja kissé fröccs ízűen. – A mi mozgalmunkat. Az ellenállókat. A hősöket, akik azt ígérték még tegnap, hogy meg fognak halni a barikádokon. A vezéreket keresem! De ezek sz...-ok! – ordítja a rosszillatú szót, amely ma már nem bírja meg az emigrációs nyomdafestéket.
– Látod, nincs igazad - mondjuk. – Délután a sárgacsillagos házakból kijött kétszázezer ember. Férfiak, nők, gyerekek! Kijöttek, akiket üldöztek, akik harcolni is tudtak volna azért a hadparancsért. Hát miért nem álltatok az élükre? Emlékezel Varsóra? A lázadásra? Hát miért nem?
– Mert gennyesek vagyunk, barátom! – mondja az ellenálló hős. – Mi nem merjük nyakunkba kanyarítani a géppisztolyt, mint ezek! - mutat egy fiatalemberre, aki zöldingben fut az Erzsébet híd felé. – Mi polgárok vagyunk! Sz...-ok vagyunk! De vezéreink majd meg fogják íratni velünk, hogy ők voltak a hősök. Hát én most megyek, hogy megigyam az utolsó fröccsöt, mert holnap reggel vagy halott, vagy fogoly vagyok.
A Kossuth Lajos utcán kezdenek kigyúlni a villanyok. A Vár felől néhány ágyúdörgés hangját hozza a szél és mikor a Sándor utcára érünk, ropog a fegyver. „A németek a Studiót lövik“ – mondja valaki. Franz Rothen vezetésével egy német század kézigránátot dob be a Sándor utca 5. kapujának felső üvegablakán. A gránát robban. Zimmer Ferenc az MTI összes társai élén feljön a légópincéből és közli, hogy megadja magát. Az ellenállásnak vége. De hol van a többi ellenálló?
A szociáldemokrata vezéreket Baky László kihozta a német KZ-ből, és azok most a szakszervezeti házban, mint „ellenállók“ szervezik a munkásságot a háborús teljesítmények fokozása érdekében. Ki van hát, aki meghaljon a megadásért? Mondják, hogy délelőtt Bornemissza Félix lakásán, mikor a németek elfogták a kormányzó fiát, Skorzenyék lelőttek egy testőrt. Ki tudja a nevét? Ki sejti, ki lehet ez az egyetlen magyar ellenálló?
Este a Vörösmarty tér 3. szám alatt gyűlünk össze. A lakás, vagy inkább a klub tele van műkincsekkel, csempézett öreg kandallókkal, süppedő bársony szőnyegekkel. Urai ellenállók voltak. Harminckilencen egy német repülőgépen elmentek még júliusban, miután részvényeiket minden ellenállás nélkül átadták Winkelmannak, vagy a Göring műveknek. Ők már túl vannak a dilemmán. Ők már Portugáliában vannak.
Talán majd csak később fog kiderülni, hogy ki hol tartózkodott ezalatt a válságos három óra alatt. Egy grófi főszerkesztő, Desseffy Gyula, repülőgépre akart szállani, hogy átmenjen Malinovszky marsallhoz, aki akkor már Szegeden volt. Némely hősöknek azonban veszélyesnek tűnt fel még a menekítő repülőgép is. Hátha valaki le találja lőni őket, mint az idő előtt felrepült vadkacsát? Dálnoki Miklós Béla hadseregével akart átmenni az oroszokhoz. Mikor aztán egy német tábornok telefonon felhívta és kérte, hogy fáradjon hozzá, elindult hadsereg nélkül, harmadmagával – Oroszországba. Vörös Jánost elfogta, kihallgatta, majd szabadon engedte az SS. Utána kényelmes luxusautón, „óriási veszélyek között“ menekült át az oroszokhoz.
És hol voltak a kommunisták? A nagy szájtépők, akik most, a bíróság előtt oly nyomorúságosan viselkedett Schönherz Zoltán rémült dadogásaiból próbálják felépíteni a vörös ellenállás legendáját? Nem! Ők se mentek be a gettó-házakba, a proletárnegyedekbe, hogy „kommunista hősiességgel“ ott keressenek tömegeket, ahol ok és jog lett volna az elkeseredésre. Ha valaki, akkor aztán a vörös ellenálló hősök nem voltak sehol. Legfeljebb a Hűség Házába beépítettek várták, hogy merre fordul a kocka. A terv roppant célirányos volt. Ha „mi“ győzünk, akkor a beépítők igazolják, hogy miért voltunk itt. Ha „ők“ győznek, akkor maradunk a biztonságban és a zöld ingben.
Mi volt hát az az ellenállás, amelyért később 300 hold földeket adományoztak? Október 15-én délután két órakor félrehívott a szerkesztőség széplelkű „hírfej“ írója, Barabás Gyula. Nézd – mondta –, én is benne vagyok az ellenállásban. Itt van a szociáldemokrata párti igazolványom! Most megmondhatom, hogy az ellenállási mozgalom részéről én voltam megbízva a szerkesztőség ellenőrzésével. Másnap délután kettő órakor, mikor már megtörtént a fordulat, ugyanő mondta: „A tegnapi egész hülye tréfa volt. Nézd meg! Évek óta vagyok titkos tagja a Hungarista Pártnak! – s azzal letette elénk a nyilaskeresztes igazolványát.
Azonban ezekből a kettős igazolványokból, hinta-palintákból, a somlói szőlőspajták romantikus bujkálásaiból, az autón és repülőgépen menekülőkből, a mosókonyhák Persil-szagú gőzéből egy veszedelmes szekta nőtt ki, amely a nemzetet vádolta, hogy nem állt ellen a déltől estig tomboló viharnak. S ő, aki – szegény hűséges testőrt kivéve – nem hullatott el egy csepp vért sem ideáljaiért, előjogokat követelt magának.
Nagy Ferencék annak idején 28 ezer hold földet mentesítettek az igénybevétel alól ellenállási érdemek címén. Összesen 163 ellenálló kapott jelentős földjuttatásokat, mikor a magyar parasztnak csak 6-10 hold jutott. Később még 129 személy – köztük Gál Franciska is – kérte ellenállási érdemeinek elismerését. Aztán a kommunisták valamennyit megfosztották hazug és hamis érdemekért kapott javaiktól. Ha valaki, hát a bolsevikiek tudták, hogy ellenállás nem volt. Még bolseviki ellenállás sem.
A nemzetet hazug hősök, gyáva lapulók, mosókonyhai bujkálók akasztották fel és fejezték le azon a címen, hogy ők ellenállók voltak. Ha valóban azok lettek volna, akkor ma, tíz év után nyugodtan mondhatnánk, hogy hitvány hazaárulók voltak. Így csak azt mondjuk, ami még rosszabb: gyáva nyulak, sötét, tutyi-mutyi érdekemberkék valának.
S fölöttük és törpeségük fölött – akár hungaristák voltunk, akár nem – felmagasodik az egyenes emberek, a hősök, jellemesek és mártírok szellemalakja. És az októberi szélben a honvédek, a hungaristák, a magyarok dalát halljuk, amelyet ott énekeltek a tűzbe, füstbe roskadó budapesti házak fölött a keresztény Európa katonái: Pajtás, még öt perc az élet! Öt perc és nincsen tovább!
De az ilyen öt percekből születik a jobb jövő és – az örökkévalóság.
(1954)
Újraidézzük a látnokot - Hubay Kálmán beszéde
Elhangzott a Magyar Rádióban 1944. október 26-án
Testvér!
Hányszor énekeltük hittel, égő arccal, kigyúlt szemekkel, hogy „Elég a szolgaságból, rázzátok le a rabbilincset!...“
Hányszor rikoltottuk a közömbösök, a süketek, a komótcipős és hálósipkás nyárspolgárok fülébe, hogy „Ébredj, magyar, az ősi föld veszélyben...“, s hogy „Elvész a fajtánk, hogyha nem merünk...“
Koponyánkban lázasan lüktetett az agyvelő, karjainkban feszültek az izmok. Szemeinkben csodálatosan fanatikus láng égett. Keserű elszántsággal néztük a Nemzet pusztulásba döntését, s egész valónk egyetlen féltő remegés volt azért, amit úgy hívnak, hogy magyar faj és magyar jövő! Népgyűléseken, titkos összejöveteleken, vagy az országgyűlés képviselőházában hosszú esztendők óta bús Cassandraként festettük a történelem vásznára a fekete jövőt, mert éreztük, hogy a becstelenségnek, a kétlakiságnak, a léder és léha dinom-dánomnak, a mának élő és holnappal nem törődő patópáloskodásnak csak egyetlen eredménye és következése lehet: valami irtózatos próbatétel, valami szörnyű katasztrófa, a magyar nép, a magyar család, a magyar anya, magyar gyermek, a magyar jövendő számára.
És a rendszer, amely féltette a maga évszázadokon át összeravaszkodott birtokállományát, amely azt hitte, hogy soha meg nem szűnik számára a hegyen-völgyön lakodalom; a rendszer, az csak kacagott... Kacagott, amikor egy új Mohács közeledtéről beszéltünk. Kacagott, amikor szemébe vágtuk és fülébe ordítottuk, hogy nem lesz ennek jó vége, urak, ha mindig csak szavalnak a magyar szabadságról és függetlenségről, de cinikus rendszerességgel és módszerességgel sorvasztják el azokat a magyar erőket, amelyek egyedül alkalmasak még arra, hogy megvédelmezzék a magyar szabadságát és függetlenségét.
Akkor kacagtak az urak! Akkor kótyagosoknak és politikai mezítlábasoknak neveztek bennünket az urak, hogy ma a bolsevista ágyúk dörgése közben ajkukra fagyjon a kacaj és – ha van még bennük egy fikarcnyi jóérzés – bűnbánóan verjék a mellüket és elismerjék, hogy mégis jó lett volna a kótyagosokra hallgatni, és mégis a politikai mezítlábasoknak volt igazuk!...
Idézlek Szegedről, Szentgyörgyi professzor, aki a Nobel-díjaddal, a paprikatudományoddal, fölényes világpolgárságoddal azt hitted, hogy tudós tekintélyed meg fog védeni a bolsevizmussal szemben is, aki vállaltad a szovjet direktórium tagságát a legmagyarabb városban, és most mégis visszaszöktél az átkos hungaristák közé, a németek és a magyar hungaristák védelme alá, mert nem bírtad tovább a szovjet terrort. Idézlek, Szentgyörgyi professzor: Igaz-e, hogy hiába hirdetted a judeo-bolsevisták magasabbrendűségét, mégis megborzadtál, amikor a szegedi szovjet-direktor társaid közül is, közvetlenebb munkatársaid közül is kivégeztetett három embert a szovjet? Ezt akartad, Szentgyörgyi professzor, és ezt akartátok ti, minden rendű és rangú Szentgyörgyi professzorok?
Mit szóltatok, amikor Szegedről ismeretlen helyre gyalogmenetben vitték el a bolsevisták a 16-50 éves férfiakat és a 16-40 éves nőket, elvitték az egyetemi hallgatókat, hogy soha többé meg ne lássák a fogadalmi templom tornyait, a kies új-szegedi ligetet, a Tisza szőke habjait, hanem hogy a bolseviki barbarizmus számára jelentsenek építő erőt, és fajtájuk ellen kovácsoljanak az uráli gyárakban fegyvert? És idézem becstelen emléketeket, ti Czap és Bajza nevű dombrádi rongyok, akik nyolc bitang cimborátokkal mutogattátok az október 23-án Dombrádra bevonult szovjet bestiáknak, hogy hová rejtőztek a tiszta magyar anyák, az érintetlen magyar szüzek, s röhögtetek, amikor a részeg vadállatok 13 éves fejletlen magyar leánykák szüzességét tépték fel és elégítették ki rajtuk állati vágyukat. Röhögtetek, és nem tudtátok, hogy jön a megtorlás, hogy három napig tart a véres orgia, és túl enyhe büntetés volt számotokra, hogy október 26-án, amikor csapataink újra bevonultak Dombrádra, a feldühödött és asszonyaink tisztaságát féltő katonáink úgy lőttek le benneteket, mint a rühes kutyákat!
Idézlek, Schrantz István, Juhász Ferenc, Nagy Pál, Alexik Imre, Kántor János gyálligeti magyarok, akiket a bolsevisták csak azért lőttek tarkón, mert rádiókészüléket találtak a lakásaitokon! Idézlek téged, kis 14 éves Pap Mária, akit Gyálligeten, Jelics Ferenc utca 4. sz. kis házatokban anyád mellől, a bunkerből húztak ki a sztyeppe vadjai és miután hat bestia becstelenítette meg tiszta, gyermeki leányságodat, agyonlőttek a kéj és mámor, a gyilkolás és rablás professzionistái. Ne bánkódj kis Mária, te tiszta maradtál azután is, hogy a vad horda keresztülment rajtad: tiszta maradt a lelked, és az angyalok közé felszállott szűzi magyar életed szent áldozat volt azért, hogy felismerjük kötelességünket, és ha kell, tíz körömmel védjük meg a kis magyar Máriák tisztaságát. Idézlek mindnyájatokat, élők és halottak, és idézem elsősorban azokat, akik fennen hirdették a bolsevizmus nemességét, építő szocializmusát, akik a nemzetiszocializmussal szemben vak és tehetetlen gyűlölettel harcoltak, és testvérekként várták a vörös hadsereg tagjait: Ezt akartátok? Így akartátok? Ezt képzeltétek? Ezt vártátok?
Ti szűkfejűek, ti korlátoltak, ti rövidlátók és ostobák! Hát tényleg azt hittétek, hogy csak prédikálni kell Sztalinék nemes demokratizmusáról, és a szovjet nyomban megszelídül? Hát komolyan hittétek, hogy a sakál, vagy a hiéna a ti kegyes prédikációtokra kezesbáránnyá szelídül, hogy a tigrisek a ti kedvetekért a jövőben füvet legelnek, a pestisbacilus pedig átképzi magát békés és ártatlan háziállattá? Hát nem láttátok, hogy a kegyes frázisok a szovjet szelídségéről és humanizmusáról nem egyebek, mint a hatezer éves zsidó ravaszság propagandafogása, hogy elbódítván a hiszékeny, nemzsidó népeket, rájuk eresszék a sztyeppe vad hordáit, janicsároknak hurcolják el a magyar fiatalságot és az örök zsidó szadizmus és kéjvágy vigyorgásával kacagjon a félvad szovjet állat karmai között remegő-ringó magyar szűz szégyene és gyalázata fölött?
Október 15-én egy ezeréves, büszke nemzetet akartatok kiszolgáltatni az új tatárjárás vad hordáinak és most remegtek, hogy a szovjet itt dörömböl Budapest kapuinál. Most remegtek, hogy hiába volt a nagy angolbarátság, hiába volt a semleges útlevél, hiába dicsértétek Sztalint a pompás paloták foteljében. A szovjet nektek sem kegyelmezne, ha karmaiba kerülnétek. És bár nem érdemlitek meg, de reszkettek érte, hogy a magyar és német hadsereg feltartsa ezt a vad rohamot, hogy az általatok annyira gyűlölt nemzetiszocialisták, a hungarizmus katonái titeket is megmentsenek, a ti asszonyaitokat és leányaitokat is megvédjék a gyalázattól. Igen, a magyar milliók ma egyetlen nagy gyűlöletben forrnak össze: nem tiértetek, hanem a magyar jövőért, a magyar gyermekekért, az örök magyar folytatásért, a magyar bölcsőért, a magyar család, a magyar élet tisztaságáért. Egyetlen nagy gyűlöletben az ellenség ellen, egyetlen forró rajongásban a Haza iránt! Ti addig szavaltátok, hogy az életet – de mindig csak a mások életét – fel kell áldozni a Hazáért, míg október 15-én a Hazát akartátok feláldozni nyomorult életetekért! Ti fegyházba vetettétek Szálasi Ferencet, és most várjátok, hogy a 9323-as fegyenc szabadítson meg benneteket, mert soha nem magatoktól, hanem mindig másoktól vártátok a szabadulást. Megmérettetek és könnyűnek találtattatok: ki fogtok hullani a magyar történelem nagy rostáján, ha meg nem tértek és meg nem javultok. És nem lesz protekció, nem lesz sógor és koma, nem lesz urambátyám, aki megmentsen benneteket.
Mert vegyétek tudomásul, ez az ország nem az urambátyámék országa többé! Ez az ország nem dús vadászterület egyetlen nagyétvágyú, duplapuskás orvvadász számára sem. Ebben az országban október 15-én 180 fokos szöggel hajlott el a történelem. Október 15-től nem azt mondjuk: „Ez volt az apám!“, hanem ezt: „Ez vagyok én!“ Nem az számít, hogy hol születtél, hanem az, hogy hol dolgoztál. Nem az érték, hogy mennyit kerestél, hanem hogy mennyit dolgoztál. A jövőt, az életet – ezt tessék tudomásul venni! – nem sorsjegyen fogjuk megnyerni, hanem ki fogjuk verekedni, mert ki kell ve-re-ked-nünk! Trianon óta országló uraink kinevezték a magyarság szent madarának a sültgalambot és várták, hogy tátott szájukba berepüljön! Mindenért, ami a vágyunk, ami a jussunk, minden talpalatnyi földért, minden tanyáért, minden faluért, minden páncélosért: a holnap viszonylagos biztonságáért elsősorban nekünk, magunknak kell megharcolnunk s hitünket legfeljebb csak megerősítheti, elszántságunkat csak acélosíthatja, hogy mögöttünk 100 millió német bajtárs is harcol érettünk úgy, mintha csak a német földet, a német otthont védené.
Igen, utoljára, a huszonnegyedik óra hatvanadik percében, de annál keményebben harsant fel a nagy riadó: „Ébredj, magyar, az ősi föld veszélyben!...“ Immár nem a kárpáti bérceken, hanem a Mátra és a Bükk hegyein gyulladtak ki a szurkos fenyők, az örök magyar lármafák, hogy kísérteties tüzükkel száz és száz kilométerekre hirdessék: baj van, magyarok! Gátra, magyarok! Nem ijedezni, nem rémüldözni, nem sápítozni, hanem küzdeni és harcolni! Hogy hol áll meg a szovjet? Ott, ahol megállítjuk! – mondotta Magyarország nemzetvezetője. Itt már nem is a fegyverek harcolnak, itt már az idegek harcolnak! Lloyd George és Churchill vallották be az első világháború után, hogy ha a központi hatalmak még csak két hónapig kitartanak, akkor Franciaországban és Angliában következett volna be az összeomlás. Most a második világháború szörnyű finisében Churchill megint az idegekre spekulál, s a mi idegeinknek jobbnak kell lenniük a bolsevistákénál is, az angolokénál is, a zsidókénál is. A csoda bennünk van: a mi erőinkben és abban az elszántságban, hogy győzni akarunk, és hogy egy emberként sorakozunk fel a mögé a férfi mögé, aki október 15-én a végpusztulás széléről rántotta vissza ezt az elárvult nemzetet. Nem durcáskodni, nem presztízsen bolhászkodni, hanem dolgozni, küzdeni, harcolni!
Ébredj, magyar! – harsogtuk esztendőkkel ezelőtt...
Testvér, elég a szolgaságból! – riadt ajkunkról a hungarista Induló.
És most, indulónk hangjai mellett a végső, nagy sorakozóra szólnak a kürtök és fújnak a harsonák!... Egy megváltást váró Nemzet szíve dobbanása veri a nagy indulóhoz az
ütemet...
Kitartás!
Délután öt óra volt, mikor egy utcai telefonállomásról felhívtuk a miniszterelnökséget. Fiatal magyar századost kerestünk, aki akkor Lakatos miniszterelnök oldalán teljesített szolgálatot. Helyette egy női hang sírt bele a telefonba:
– De az Istenért, mi van?
– Borzalmas dolog történt! A kormányzó lemondott.
– Hát nincs, aki megvédje? Nincs aki mellé álljon? Mit vár maga ezektől? – sírt vissza a hang – Ellenállók! Peyer, Karády, Szakasits. Ezek nem fognak a barikádra menni!
A telefonfülke mellett, a Kossuth Lajos utca hosszában motorosított honvéd alakulat olív-zöld motorbiciklijei álltak. Rajtuk hallgatag néma katonák. Kezükben acélosan csillogott a géppisztoly csöve. Ki ellen fordítják? Kiért fognak meghalni ezek a kunsági vagy pécsi magyarok? Mikor kiléptünk a telefonfülkéből, egy kövér, alkoholtól puffadt arcú régi ismerős ütközik nekünk.
– Gyurka! Hát te mit keresel itt?
– A mozgalmat keresem! – mondja kissé fröccs ízűen. – A mi mozgalmunkat. Az ellenállókat. A hősöket, akik azt ígérték még tegnap, hogy meg fognak halni a barikádokon. A vezéreket keresem! De ezek sz...-ok! – ordítja a rosszillatú szót, amely ma már nem bírja meg az emigrációs nyomdafestéket.
– Látod, nincs igazad - mondjuk. – Délután a sárgacsillagos házakból kijött kétszázezer ember. Férfiak, nők, gyerekek! Kijöttek, akiket üldöztek, akik harcolni is tudtak volna azért a hadparancsért. Hát miért nem álltatok az élükre? Emlékezel Varsóra? A lázadásra? Hát miért nem?
– Mert gennyesek vagyunk, barátom! – mondja az ellenálló hős. – Mi nem merjük nyakunkba kanyarítani a géppisztolyt, mint ezek! - mutat egy fiatalemberre, aki zöldingben fut az Erzsébet híd felé. – Mi polgárok vagyunk! Sz...-ok vagyunk! De vezéreink majd meg fogják íratni velünk, hogy ők voltak a hősök. Hát én most megyek, hogy megigyam az utolsó fröccsöt, mert holnap reggel vagy halott, vagy fogoly vagyok.
A Kossuth Lajos utcán kezdenek kigyúlni a villanyok. A Vár felől néhány ágyúdörgés hangját hozza a szél és mikor a Sándor utcára érünk, ropog a fegyver. „A németek a Studiót lövik“ – mondja valaki. Franz Rothen vezetésével egy német század kézigránátot dob be a Sándor utca 5. kapujának felső üvegablakán. A gránát robban. Zimmer Ferenc az MTI összes társai élén feljön a légópincéből és közli, hogy megadja magát. Az ellenállásnak vége. De hol van a többi ellenálló?
A szociáldemokrata vezéreket Baky László kihozta a német KZ-ből, és azok most a szakszervezeti házban, mint „ellenállók“ szervezik a munkásságot a háborús teljesítmények fokozása érdekében. Ki van hát, aki meghaljon a megadásért? Mondják, hogy délelőtt Bornemissza Félix lakásán, mikor a németek elfogták a kormányzó fiát, Skorzenyék lelőttek egy testőrt. Ki tudja a nevét? Ki sejti, ki lehet ez az egyetlen magyar ellenálló?
Este a Vörösmarty tér 3. szám alatt gyűlünk össze. A lakás, vagy inkább a klub tele van műkincsekkel, csempézett öreg kandallókkal, süppedő bársony szőnyegekkel. Urai ellenállók voltak. Harminckilencen egy német repülőgépen elmentek még júliusban, miután részvényeiket minden ellenállás nélkül átadták Winkelmannak, vagy a Göring műveknek. Ők már túl vannak a dilemmán. Ők már Portugáliában vannak.
Talán majd csak később fog kiderülni, hogy ki hol tartózkodott ezalatt a válságos három óra alatt. Egy grófi főszerkesztő, Desseffy Gyula, repülőgépre akart szállani, hogy átmenjen Malinovszky marsallhoz, aki akkor már Szegeden volt. Némely hősöknek azonban veszélyesnek tűnt fel még a menekítő repülőgép is. Hátha valaki le találja lőni őket, mint az idő előtt felrepült vadkacsát? Dálnoki Miklós Béla hadseregével akart átmenni az oroszokhoz. Mikor aztán egy német tábornok telefonon felhívta és kérte, hogy fáradjon hozzá, elindult hadsereg nélkül, harmadmagával – Oroszországba. Vörös Jánost elfogta, kihallgatta, majd szabadon engedte az SS. Utána kényelmes luxusautón, „óriási veszélyek között“ menekült át az oroszokhoz.
És hol voltak a kommunisták? A nagy szájtépők, akik most, a bíróság előtt oly nyomorúságosan viselkedett Schönherz Zoltán rémült dadogásaiból próbálják felépíteni a vörös ellenállás legendáját? Nem! Ők se mentek be a gettó-házakba, a proletárnegyedekbe, hogy „kommunista hősiességgel“ ott keressenek tömegeket, ahol ok és jog lett volna az elkeseredésre. Ha valaki, akkor aztán a vörös ellenálló hősök nem voltak sehol. Legfeljebb a Hűség Házába beépítettek várták, hogy merre fordul a kocka. A terv roppant célirányos volt. Ha „mi“ győzünk, akkor a beépítők igazolják, hogy miért voltunk itt. Ha „ők“ győznek, akkor maradunk a biztonságban és a zöld ingben.
Mi volt hát az az ellenállás, amelyért később 300 hold földeket adományoztak? Október 15-én délután két órakor félrehívott a szerkesztőség széplelkű „hírfej“ írója, Barabás Gyula. Nézd – mondta –, én is benne vagyok az ellenállásban. Itt van a szociáldemokrata párti igazolványom! Most megmondhatom, hogy az ellenállási mozgalom részéről én voltam megbízva a szerkesztőség ellenőrzésével. Másnap délután kettő órakor, mikor már megtörtént a fordulat, ugyanő mondta: „A tegnapi egész hülye tréfa volt. Nézd meg! Évek óta vagyok titkos tagja a Hungarista Pártnak! – s azzal letette elénk a nyilaskeresztes igazolványát.
Azonban ezekből a kettős igazolványokból, hinta-palintákból, a somlói szőlőspajták romantikus bujkálásaiból, az autón és repülőgépen menekülőkből, a mosókonyhák Persil-szagú gőzéből egy veszedelmes szekta nőtt ki, amely a nemzetet vádolta, hogy nem állt ellen a déltől estig tomboló viharnak. S ő, aki – szegény hűséges testőrt kivéve – nem hullatott el egy csepp vért sem ideáljaiért, előjogokat követelt magának.
Nagy Ferencék annak idején 28 ezer hold földet mentesítettek az igénybevétel alól ellenállási érdemek címén. Összesen 163 ellenálló kapott jelentős földjuttatásokat, mikor a magyar parasztnak csak 6-10 hold jutott. Később még 129 személy – köztük Gál Franciska is – kérte ellenállási érdemeinek elismerését. Aztán a kommunisták valamennyit megfosztották hazug és hamis érdemekért kapott javaiktól. Ha valaki, hát a bolsevikiek tudták, hogy ellenállás nem volt. Még bolseviki ellenállás sem.
A nemzetet hazug hősök, gyáva lapulók, mosókonyhai bujkálók akasztották fel és fejezték le azon a címen, hogy ők ellenállók voltak. Ha valóban azok lettek volna, akkor ma, tíz év után nyugodtan mondhatnánk, hogy hitvány hazaárulók voltak. Így csak azt mondjuk, ami még rosszabb: gyáva nyulak, sötét, tutyi-mutyi érdekemberkék valának.
S fölöttük és törpeségük fölött – akár hungaristák voltunk, akár nem – felmagasodik az egyenes emberek, a hősök, jellemesek és mártírok szellemalakja. És az októberi szélben a honvédek, a hungaristák, a magyarok dalát halljuk, amelyet ott énekeltek a tűzbe, füstbe roskadó budapesti házak fölött a keresztény Európa katonái: Pajtás, még öt perc az élet! Öt perc és nincsen tovább!
De az ilyen öt percekből születik a jobb jövő és – az örökkévalóság.
(1954)
Újraidézzük a látnokot - Hubay Kálmán beszéde
Elhangzott a Magyar Rádióban 1944. október 26-án
Testvér! Hányszor énekeltük hittel, égő arccal, kigyúlt szemekkel, hogy „Elég a szolgaságból, rázzátok le a rabbilincset!...“
Hányszor rikoltottuk a közömbösök, a süketek, a komótcipős és hálósipkás nyárspolgárok fülébe, hogy „Ébredj, magyar, az ősi föld veszélyben...“, s hogy „Elvész a fajtánk, hogyha nem merünk...“
Koponyánkban lázasan lüktetett az agyvelő, karjainkban feszültek az izmok. Szemeinkben csodálatosan fanatikus láng égett. Keserű elszántsággal néztük a Nemzet pusztulásba döntését, s egész valónk egyetlen féltő remegés volt azért, amit úgy hívnak, hogy magyar faj és magyar jövő! Népgyűléseken, titkos összejöveteleken, vagy az országgyűlés képviselőházában hosszú esztendők óta bús Cassandraként festettük a történelem vásznára a fekete jövőt, mert éreztük, hogy a becstelenségnek, a kétlakiságnak, a léder és léha dinom-dánomnak, a mának élő és holnappal nem törődő patópáloskodásnak csak egyetlen eredménye és következése lehet: valami irtózatos próbatétel, valami szörnyű katasztrófa, a magyar nép, a magyar család, a magyar anya, magyar gyermek, a magyar jövendő számára.
És a rendszer, amely féltette a maga évszázadokon át összeravaszkodott birtokállományát, amely azt hitte, hogy soha meg nem szűnik számára a hegyen-völgyön lakodalom; a rendszer, az csak kacagott... Kacagott, amikor egy új Mohács közeledtéről beszéltünk. Kacagott, amikor szemébe vágtuk és fülébe ordítottuk, hogy nem lesz ennek jó vége, urak, ha mindig csak szavalnak a magyar szabadságról és függetlenségről, de cinikus rendszerességgel és módszerességgel sorvasztják el azokat a magyar erőket, amelyek egyedül alkalmasak még arra, hogy megvédelmezzék a magyar szabadságát és függetlenségét.
Akkor kacagtak az urak! Akkor kótyagosoknak és politikai mezítlábasoknak neveztek bennünket az urak, hogy ma a bolsevista ágyúk dörgése közben ajkukra fagyjon a kacaj és – ha van még bennük egy fikarcnyi jóérzés – bűnbánóan verjék a mellüket és elismerjék, hogy mégis jó lett volna a kótyagosokra hallgatni, és mégis a politikai mezítlábasoknak volt igazuk!...
Idézlek Szegedről, Szentgyörgyi professzor, aki a Nobel-díjaddal, a paprikatudományoddal, fölényes világpolgárságoddal azt hitted, hogy tudós tekintélyed meg fog védeni a bolsevizmussal szemben is, aki vállaltad a szovjet direktórium tagságát a legmagyarabb városban, és most mégis visszaszöktél az átkos hungaristák közé, a németek és a magyar hungaristák védelme alá, mert nem bírtad tovább a szovjet terrort. Idézlek, Szentgyörgyi professzor: Igaz-e, hogy hiába hirdetted a judeo-bolsevisták magasabbrendűségét, mégis megborzadtál, amikor a szegedi szovjet-direktor társaid közül is, közvetlenebb munkatársaid közül is kivégeztetett három embert a szovjet? Ezt akartad, Szentgyörgyi professzor, és ezt akartátok ti, minden rendű és rangú Szentgyörgyi professzorok?
Mit szóltatok, amikor Szegedről ismeretlen helyre gyalogmenetben vitték el a bolsevisták a 16-50 éves férfiakat és a 16-40 éves nőket, elvitték az egyetemi hallgatókat, hogy soha többé meg ne lássák a fogadalmi templom tornyait, a kies új-szegedi ligetet, a Tisza szőke habjait, hanem hogy a bolseviki barbarizmus számára jelentsenek építő erőt, és fajtájuk ellen kovácsoljanak az uráli gyárakban fegyvert? És idézem becstelen emléketeket, ti Czap és Bajza nevű dombrádi rongyok, akik nyolc bitang cimborátokkal mutogattátok az október 23-án Dombrádra bevonult szovjet bestiáknak, hogy hová rejtőztek a tiszta magyar anyák, az érintetlen magyar szüzek, s röhögtetek, amikor a részeg vadállatok 13 éves fejletlen magyar leánykák szüzességét tépték fel és elégítették ki rajtuk állati vágyukat. Röhögtetek, és nem tudtátok, hogy jön a megtorlás, hogy három napig tart a véres orgia, és túl enyhe büntetés volt számotokra, hogy október 26-án, amikor csapataink újra bevonultak Dombrádra, a feldühödött és asszonyaink tisztaságát féltő katonáink úgy lőttek le benneteket, mint a rühes kutyákat!
Idézlek, Schrantz István, Juhász Ferenc, Nagy Pál, Alexik Imre, Kántor János gyálligeti magyarok, akiket a bolsevisták csak azért lőttek tarkón, mert rádiókészüléket találtak a lakásaitokon! Idézlek téged, kis 14 éves Pap Mária, akit Gyálligeten, Jelics Ferenc utca 4. sz. kis házatokban anyád mellől, a bunkerből húztak ki a sztyeppe vadjai és miután hat bestia becstelenítette meg tiszta, gyermeki leányságodat, agyonlőttek a kéj és mámor, a gyilkolás és rablás professzionistái. Ne bánkódj kis Mária, te tiszta maradtál azután is, hogy a vad horda keresztülment rajtad: tiszta maradt a lelked, és az angyalok közé felszállott szűzi magyar életed szent áldozat volt azért, hogy felismerjük kötelességünket, és ha kell, tíz körömmel védjük meg a kis magyar Máriák tisztaságát. Idézlek mindnyájatokat, élők és halottak, és idézem elsősorban azokat, akik fennen hirdették a bolsevizmus nemességét, építő szocializmusát, akik a nemzetiszocializmussal szemben vak és tehetetlen gyűlölettel harcoltak, és testvérekként várták a vörös hadsereg tagjait: Ezt akartátok? Így akartátok? Ezt képzeltétek? Ezt vártátok?
Ti szűkfejűek, ti korlátoltak, ti rövidlátók és ostobák! Hát tényleg azt hittétek, hogy csak prédikálni kell Sztalinék nemes demokratizmusáról, és a szovjet nyomban megszelídül? Hát komolyan hittétek, hogy a sakál, vagy a hiéna a ti kegyes prédikációtokra kezesbáránnyá szelídül, hogy a tigrisek a ti kedvetekért a jövőben füvet legelnek, a pestisbacilus pedig átképzi magát békés és ártatlan háziállattá? Hát nem láttátok, hogy a kegyes frázisok a szovjet szelídségéről és humanizmusáról nem egyebek, mint a hatezer éves zsidó ravaszság propagandafogása, hogy elbódítván a hiszékeny, nemzsidó népeket, rájuk eresszék a sztyeppe vad hordáit, janicsároknak hurcolják el a magyar fiatalságot és az örök zsidó szadizmus és kéjvágy vigyorgásával kacagjon a félvad szovjet állat karmai között remegő-ringó magyar szűz szégyene és gyalázata fölött?
Október 15-én egy ezeréves, büszke nemzetet akartatok kiszolgáltatni az új tatárjárás vad hordáinak és most remegtek, hogy a szovjet itt dörömböl Budapest kapuinál. Most remegtek, hogy hiába volt a nagy angolbarátság, hiába volt a semleges útlevél, hiába dicsértétek Sztalint a pompás paloták foteljében. A szovjet nektek sem kegyelmezne, ha karmaiba kerülnétek. És bár nem érdemlitek meg, de reszkettek érte, hogy a magyar és német hadsereg feltartsa ezt a vad rohamot, hogy az általatok annyira gyűlölt nemzetiszocialisták, a hungarizmus katonái titeket is megmentsenek, a ti asszonyaitokat és leányaitokat is megvédjék a gyalázattól. Igen, a magyar milliók ma egyetlen nagy gyűlöletben forrnak össze: nem tiértetek, hanem a magyar jövőért, a magyar gyermekekért, az örök magyar folytatásért, a magyar bölcsőért, a magyar család, a magyar élet tisztaságáért. Egyetlen nagy gyűlöletben az ellenség ellen, egyetlen forró rajongásban a Haza iránt! Ti addig szavaltátok, hogy az életet – de mindig csak a mások életét – fel kell áldozni a Hazáért, míg október 15-én a Hazát akartátok feláldozni nyomorult életetekért! Ti fegyházba vetettétek Szálasi Ferencet, és most várjátok, hogy a 9323-as fegyenc szabadítson meg benneteket, mert soha nem magatoktól, hanem mindig másoktól vártátok a szabadulást. Megmérettetek és könnyűnek találtattatok: ki fogtok hullani a magyar történelem nagy rostáján, ha meg nem tértek és meg nem javultok. És nem lesz protekció, nem lesz sógor és koma, nem lesz urambátyám, aki megmentsen benneteket.
Mert vegyétek tudomásul, ez az ország nem az urambátyámék országa többé! Ez az ország nem dús vadászterület egyetlen nagyétvágyú, duplapuskás orvvadász számára sem. Ebben az országban október 15-én 180 fokos szöggel hajlott el a történelem. Október 15-től nem azt mondjuk: „Ez volt az apám!“, hanem ezt: „Ez vagyok én!“ Nem az számít, hogy hol születtél, hanem az, hogy hol dolgoztál. Nem az érték, hogy mennyit kerestél, hanem hogy mennyit dolgoztál. A jövőt, az életet – ezt tessék tudomásul venni! – nem sorsjegyen fogjuk megnyerni, hanem ki fogjuk verekedni, mert ki kell ve-re-ked-nünk! Trianon óta országló uraink kinevezték a magyarság szent madarának a sültgalambot és várták, hogy tátott szájukba berepüljön! Mindenért, ami a vágyunk, ami a jussunk, minden talpalatnyi földért, minden tanyáért, minden faluért, minden páncélosért: a holnap viszonylagos biztonságáért elsősorban nekünk, magunknak kell megharcolnunk s hitünket legfeljebb csak megerősítheti, elszántságunkat csak acélosíthatja, hogy mögöttünk 100 millió német bajtárs is harcol érettünk úgy, mintha csak a német földet, a német otthont védené.
Igen, utoljára, a huszonnegyedik óra hatvanadik percében, de annál keményebben harsant fel a nagy riadó: „Ébredj, magyar, az ősi föld veszélyben!...“ Immár nem a kárpáti bérceken, hanem a Mátra és a Bükk hegyein gyulladtak ki a szurkos fenyők, az örök magyar lármafák, hogy kísérteties tüzükkel száz és száz kilométerekre hirdessék: baj van, magyarok! Gátra, magyarok! Nem ijedezni, nem rémüldözni, nem sápítozni, hanem küzdeni és harcolni! Hogy hol áll meg a szovjet? Ott, ahol megállítjuk! – mondotta Magyarország nemzetvezetője. Itt már nem is a fegyverek harcolnak, itt már az idegek harcolnak! Lloyd George és Churchill vallották be az első világháború után, hogy ha a központi hatalmak még csak két hónapig kitartanak, akkor Franciaországban és Angliában következett volna be az összeomlás. Most a második világháború szörnyű finisében Churchill megint az idegekre spekulál, s a mi idegeinknek jobbnak kell lenniük a bolsevistákénál is, az angolokénál is, a zsidókénál is. A csoda bennünk van: a mi erőinkben és abban az elszántságban, hogy győzni akarunk, és hogy egy emberként sorakozunk fel a mögé a férfi mögé, aki október 15-én a végpusztulás széléről rántotta vissza ezt az elárvult nemzetet. Nem durcáskodni, nem presztízsen bolhászkodni, hanem dolgozni, küzdeni, harcolni!
Ébredj, magyar! – harsogtuk esztendőkkel ezelőtt...
Testvér, elég a szolgaságból! – riadt ajkunkról a hungarista Induló.
És most, indulónk hangjai mellett a végső, nagy sorakozóra szólnak a kürtök és fújnak a harsonák!... Egy megváltást váró Nemzet szíve dobbanása veri a nagy indulóhoz az
ütemet...
Kitartás!
Forrás: https://kuruc.info/r/9/86651/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése